Babázás -> gyerekezés

Sajnos, nem sajnos, de már nem igazán mondhatom azt, hogy babázok. 

A fiacskám júliusban lesz 3 éves. Már megkaptuk az értesítést, hogy ősztől mehet óvodába. Még azért lehet néha babusgatni, ha éppen olyan kedve van, de inkább komoly dolgokról beszélgetünk, pl Álomországról, meg az óvodáról, és mesélünk, énekelünk, mondókázunk, verselünk, építünk, gyurmázunk, felfedezzük a világot.

A lányocskám pedig 1 éves. Oldalazva lépeget kapaszkodva, próbálgatja a szavakat formálni, kanállal betalálni a szájába, homokozik, birkózik a naggyal, felfedez, növöget.

Az idő repül, ezért nekünk is szárnyakat kell növesztenünk, ha nem akarunk lemaradni. Én igyekeztem kihasználni az időt, amíg kicsik voltak, és most is folyamatosan, de mindig bennem van a kérdés, hogy ez elég-e? Biztos eleget adtam, adok-e nekik? És néha visszaforgatnám az időt, mert valami fontos, vagy fontosnak vélt, kimaradt. De ezt nem lehet, ezért inkább a jelenre kell koncentrálni, és most jól csinálni, kicsit jobban, mint eddig, hogy nyugodt szívvel nézzen az ember vissza a múltra.
Az idő repül. Még szükségük van rám, de egyre kevésbé. Az elszakadás és elengedés már régen megkezdődött. Az ember észre se veszi, és a gyerekek leválnak róla. De a lelki kötelék örökre megmarad. És jó látni, hogy milyen önálló kis emberkék ők, saját elképzelésekkel, vágyakkal, akarattal, képességekkel és előttük álló feladattal. Nagyon kíváncsi vagyok, milyenek lesznek nagynak. Még nagyobbnak. De akármilyen idősek is lesznek, az én kis gyerekeim lesznek, és jó lesz visszagondolni arra, mikor még babák voltak.

Gyerekezek. 

De később, pár év múlva, ki tudja, talán, lehet, hogy szívesen babáznék újra.. :)